„It’s a bowel disruptor. And you are just full of shit.”
Warren Ellis borzasztó gyűlöletet és megvetést érezhet a politika
iránt, mert amit ebben a sorozatban művel a témában, attól gúnyosabb, cinikusabb,
groteszkebb és (persze viccesen) rosszindulatúbb megközelítést nehéz
elképzelni, és nem csak a képregény-ipar berkein belül. Nem mintha a világ
országait irányító hazugsággépezetekben úgy általában sok valóban szimpatikus
és emberi vonás lenne, de amit e hivatás művelői a Transmetropolitanben kapnak,
azt a legmagabiztosabb művigyorral sem vágják zsebre. Ellis kíméletlen
hatékonysággal nagyítja fel a politikusi lét összes negatív vonását, és elemi
erővel zúzza össze az azzal kapcsolatos maradék illúziókat is. Fegyvere ehhez a
gátlástalan gonzo újságíró, Spider Jerusalem, aki nem tisztel sem istent, sem
embert, és jóleső politikai (és minden egyéb) inkorrektséggel gázol át a
disztopikus jövő ember-mocskán, hogy felnyissa az ostoba tömegek szemét, és a
pofájukba ordítsa az igazságot, amivel rajta kívül láthatóan nem törődik senki.
A karakter és az őt körülvevő világ szenzációs bemutatása után, ebben a két sztoriban (Year of the Bastard, The New Scum) Ellis már határozott irányt szab sorozata szeretnivaló antihős-seggfejének, és az elnöki posztért folyó kakasviadal közvetítőjévé teszi, mely pozícióban persze – jó gonzo újságíróként – nem tud nem elfogult lenni, és személyes küldetéseként tekint a tahó politikusok teljes megbuktatására. Három jelölt verseng az ország irányításáért, az eddigi elnök, akit Jerusalem nevezett el Bastardnak, Bob Heller, egy keményvonalas, fasiszta állat („Amerika az amerikaiaké!”), és Gary Callahen, másnéven „The Smiler”, aki hamar a történet középpontjába kerül.
Jerusalem eredetileg támogatja a Smiler kampányát, kisebbik rosszként gondolva rá a mélységesen korrupt és semmiben nem hívő Bastardhoz képest, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy a Smilernek sokkal több takargatnivaló mocska van, mint utóbbinak. A két politikus figurájával Ellis egészen bravúros dolgot visz véghez: egyrészt hitelesek és (a maguk politikus módján) emberiek, másrészt ordítóan abszurd karikatúrái a valóságnak, és ez a kreatív ambivalencia teszi őket oly nagyszerűvé, és méltó ellenféllé Jerusalem számára. Különösen a Smilerre igaz, hogy félelmetesen jól megírt karakter, aki folyamatos, merev művigyorával már a legelső paneljén is megutáltatja magát az olvasóval, de legnagyszerűbb pillanata az, amikor egy interjú alkalmával egy pillanatra lehámlik róla a begyakorolt mosolymaszk, és előbukkan mögüle a romlott, magában gyűlöletet hordozó ember. Ellis más eszközökkel is érezteti a figura valódi természetét, többek között a mondhatni, magától adódó Joker-hasonlattal (ld. például a 15. szám borítóját), ami kedves kis „bennfentes” poénnak is tekinthető.
Politikusverési tevékenysége
közben persze az új asszisztenst kapott Jerusalemről is egyre többet tudunk
meg, mert Ellis nagyon ért hozzá, hogy a történet egy-egy új aspektusára adott
reakciójával tovább árnyalja egyszerre bonyolult és szimpla karakterét. Az
utcai pillanatképeknek szentelt, nagyszerű 22. számban mélységesen emberi, az
olvasót melegséggel eltöltő oldalát látjuk, máskor azt tudjuk meg, hogy a jó
cikkek írásához szüksége van mások iránta érzett gyűlöletére, és világosabbá
válik a város, az ember, a világ iránti mélységes megvetése is: őszintén dühös
és keserű pillanatában kifakad, amiért az ostoba nép „ellene van”, és minden
igyekezete dacára az egyik stábtagja halála okozta szimpátiának köszönhetően a
Smiler nyeri a választásokat.
Ellis ezen a ponton személyes
háborút helyez kilátásba Jerusalem és a Smiler közt: előbbi megbuktatni akarja
az elnököt, utóbbi pedig az ellene való áskálódás miatt az újságíró
elpusztítására tör. Vagyis az igazi mulatság még csak most kezdődik:
számíthatunk rá, hogy a további részekben a maró, gyilkos szatíra minden
eddiginél töredezettebb és görbébb tükröt tart majd a társadalom elé, ahogy egy
drogos, káromkodó, láncdohányos seggfej gázol térdig a világ mocskában, hogy
kemény fejével nekimenjen az országot irányító hatalmasságnak, és az igazság
romlott, groteszk lovagjaként lándzsájára tűzze a korrupció levágott fejét. Ezt
a többrétegű és erőteljes történetet pedig továbbra is nagyszerűen támogatja Darick Robertson, akinek rajzai lüktető
életet lehelnek a disztopikus jövőlátomásba, és mindig tökéletes arányérzékkel
lavíroznak a komoly és a szatirikus stílus között. Ehhez persze szükség volt a
színező, Nathan Eyring hozzáértésére
is, aki a szokásos disztópia-gyakorlattól eltérően nem fojtotta nyomasztó
sötétségbe Jerusalem gyűlölt városát, hanem minden mocskával együtt meghagyta
rikítóan sokszínűnek és változatosnak, létrehozva a szép, boldog jövőkép
gonoszul kicsavart változatát. Nincs kecmec: a Transmetropolitan egy mestermű,
minden szempontból kihagyhatatlan.
Megjelenés: 1998/1999
Történet: Warren Ellis
Rajz: Darick Robertson