Bár Alan Moore nevét elsősorban (és nem véletlenül) a Watchmenhez kötik, a V for Vendetta
című remekművének jelentőségét is nehéz túlbecsülni. A világhírű író egyik első
igazán fontos alkotása nagyban hozzájárult a kilencedik művészet felnőtté
válásához, és népszerűsítéséhez, ami a ’80-as években főleg az ő, és amerikai
kollégája, Frank Miller nevéhez
köthető. A V for Vendetta a képregények rengeteg kőbe vésett hagyományával
szakított merészen, érettebbnek, intelligensebbnek bizonyult, mint kortársai
általában, és elsősorban nem a tinédzsereket, hanem a felnőtt közönséget
célozta meg. Kiadási mizériájának „hála” (a Warrior nevű antológia-újság,
amiben eredetileg megjelent, 1985-ben megszűnt, így a sorozat kényszerpihenőre
ítéltetett, amíg a DC 1988-ban át nem vette) bő hat évet kellett várni
befejezésére (Moore még szinte ismeretlenként kezdte írni 1982-ben, és a teljes
Watchmen megjelenése után, sztárként fejezte be évekkel később), vagyis
mondhatjuk, hogy az évtized több mint a felében jelen volt.
Ha a képregényből nem is, a belőle készült, népszerű adaptációból már alighanem mindenki ismeri a történetet: egy disztopikus, fasiszta Angliában feltűnik egy sötét, álarcos alak, aki V-nek hívja magát, és apránként, gondos akciókkal és tervezéssel felőrli a diktatorikus kormányzást, hogy végül a nép kezébe helyezze a hatalmat. És közben természetesen megváltoztatja egy elesett, nyomorúságos életet élő, fiatal nő életét, akinek végül kulcsszerepe lesz az események alakulásában.
Moore, akárcsak a későbbi Watchmenben, a klasszikus szuperhős-mítoszt értelmezi újra: maszkos (természetesen szuperképességek nélküli) forradalmára Zorro és Batman utódja Orwell Nagy Testvérének világában, ám egyszerre kevesebb és több is náluk. V maszkja alatt ugyanis nincs Diego de la Vega vagy Bruce Wayne, nincs ember, „csak” egy eszme, egy gondolat, egy bosszú, vagy ha úgy tetszik, maga a nép, ami nem tűri tovább az elnyomást. Ez pedig alighanem egyedülálló a szuperhősök világában (talán Amerika Kapitány említhető még meg, akinek esetében az ember sokkal kevésbé fontos, mint a kosztüm, és amit az képvisel, de a kettő még így is ég és föld). És, lévén az eszme elpusztíthatatlan („golyóálló”, ahogy ő fogalmaz), a kérdés nem is igazán az, hogy V-nek sikerül-e a terve, hanem, hogy hogyan viszi véghez, és hogy mit jelent ez azoknak az embereknek, akiknek életére közvetlen hatással van.
A képregény igazi, „emberi” főszereplője így Evey, egy tinédzser lány, aki prostitúcióra kényszerül, hogy fenn tudja tartani magát – V megmenti a rendszer pribékjei elől, és a hozzá fűződő kapcsolatán, „átnevelésén”, illetve a V nyomában járó rendőr, Eric Finch lassan meghasonuló figuráján keresztül nyerünk bepillantást a férfi, illetve az eszme elszánt és kegyetlen világába. Merthogy V nem egy makulátlan, ragyogó páncélban vágtató hős-archetípus, módszerei finoman szólva is vitathatók, és maga Moore is „the villain”-ként mutatja be az olvasónak, az állandóan vigyorgó (így a szituációtól függően olykor gonosz, groteszk vagy épp gúnyos) Guy Fawkes-maszkos karaktert, aki a népre bízná önmaga kormányzását, egy központi hatalom helyett.
A V for Vendetta legfőbb témája így voltaképp két eszme ütköztetése. A fasizmus vív harcot az anarchizmussal, mi pedig végigkövethetjük ahogy előbbi lassan átfordul utóbbiba. Moore meglehetősen ambivalens módon ábrázolja a fasizmust, egyrészt felmutatva annak tipikus jegyeit (idegengyűlölet, haláltáborok, a faj tisztasága, vasmarkú vezetés, titkosrendőrség, félelem fenntartása), másrészt az állandóan vigyorgó (anti)hős romboló tevékenységén keresztül sokszor gúnyt űzve belőlük. És ne feledkezzünk meg az épelméjűség határától pár lépéssel eltávolodott Vezetőről sem, aki groteszk módon istennőként imádja, és szerelemmel szereti Végzet nevű szuperszámítógépét, ami biztosítja birodalmának működését.
Történetileg tehát a V for
Vendetta egy több szinten működő alkotás, amelynek azonban rajzstílusa,
szöveghasználata és struktúrája is külön említést érdemel. Főleg a sorozat első
felére igaz, hogy Moore epizódokból építkezik benne, önismétlésekbe keveredik V
újabb és újabb gyilkosságai kapcsán, részletezi a két eszme szembeállását, néha
anélkül, hogy a cselekmény ténylegesen haladna előre (később a Watchmenben is
előfordult, hogy egy teljes rész erejéig megakasztotta a sztori menetét egy
románc kibontásának kedvéért, de történetvezetésileg ott az már sokkal
gördülékenyebb volt). Közben leszámol a képregények formavilágával – ugyanis veszi
a „bátorságot”, és intelligensnek tartva az olvasót, megszabadul a szereplők
buborékokban megjelenő gondolataitól (nem kívánva részletezni mindazt, ami
úgyis nyilvánvaló), és nagyon helyesen mellőzi a látványos hangutánzó szavak
(bang/kaboom/stb) használatát is. David
Lloyd sötét, nyers (és persze a V betűt/számot ezer helyre elrejtő) rajzstílusa,
és a színek visszafogott használata pedig megadja a V for Vendettának azt a
külsőt, ami a leginkább passzol a történet jellegéhez (bár a Warriorban
eredetileg megjelent részek még fekete-fehérek voltak, ami még jobban passzolt
a sztori hangulatához, ami csak később, a DC-nél került kiszínezésre, azt meg
kell említeni, hogy Moore-ék anyagi, nem művészi okok miatt döntöttek a színek
elhagyása mellett).
A V for Vendetta kétségkívül a ’80-as évek egyik legfontosabb, és legnagyobb hatású képregénye, és bár jócskán elmarad Moore igazi mesterműve, a sokkal komplexebb Watchmen mögött, így is kötelező olvasmány mindenki számára, aki kicsit is érdeklődik a kilencedik művészet iránt.
Megjelenés: 1982-1988
Történet: Alan Moore
Rajz: David Lloyd