A háború megkezdődött. Spider
Jerusalem, a gonzo újságírás elvetemült, öntörvényű, gátlástalan mestere
rálépett az új elnök, az abszurd művigyorával tömegeket szédítő, embergyűlölő
Smiler tyúkszemére, aki bosszúból kilátásba helyezte hősünk tönkretételét és
elpusztítását. Innentől kezdve Warren
Ellis szenzációs szatírája, a Transmetropolitan a két férfi vad, véres
párharcának gyilkos humorú krónikája lesz, miközben persze megtartja csípős
társadalomkritikus szemléletét, és továbbra is egy pillanatnyi tétovázás nélkül
vágja az olvasó arcába a romlott világ, bár kicsavart, és eltúlzott, de sajnos
nagyon is aktuális és hiteles problémáit. Hiszen a jó sci-fi (legyen az afféle
post-cyberbunk, mint ez) dolga, hogy feltegye a mai világ égető kérdéseit, és
figyelmeztessen a súlyos következményekre, ha nem találunk rájuk időben választ.
A Transmetropolitan ezt teszi. A maga pokolian cinikus és szórakoztató módján.
A lapokat már Jerusalem városban töltött második évének végén leosztották, de a frontvonalak most kezdenek csak igazán láthatóvá válni. Az újságíró cikkeivel tovább rugdossa az újonnan megválasztott elnököt, akinek egyetlen vágya, hogy szenvedést okozzon a tömegeknek, és aki ezt a törekvést pár bájos gyilkossági kísérlettel, és egy félresikerült rendőrségi ügy kapcsán tüntető emberek tucatjainak lemészárlásával honorálja. Amikor Jerusalem utóbbival kapcsolatban kiöntené minden dühét munkaadója, a Word lapjaira, a Smiler lekapcsolja, és kirúgatja. Ám ezzel csak elszántabbá teszi ellenfelét. Illegalitásba vonulva, lerázva magáról minden létező szabály és törvény béklyóit (nem mintha eddig oly erősen tartották volna fogva), Jerusalem újult erővel támad, és határozott szándéka, hogy kitakarítja a Smilert a Fehér Házból.
A Tranmetropolitan a gonosz, korrupt, pusztán önnön érdekei szerint cselekvő politika, és a megtaposott, nem egyszer majdnem vérbe fojtott, elszántan, de sokszor reménytelenül küzdő szabadság párharca, és ezeket természetesen az egymással szembenálló karakterek képviselik. A Smiler a képregények történetének egyik legintelligensebben megírt politikai karikatúrája, aki egyben félelmetesen hiteles vonásokkal is rendelkezik. Céljait nyilván nem diktatúra felállításával, hanem a média segítségével egy papucs értelmi szintjére butított embertömegek manipulációjával éri el. Hiszen látszólag mindennel az egyszerű emberek életének jobbá tételén munkálkodik. Nekik szól széles, baráti mosolya (aminél őrültebbet még Joker is csak a vigyoreszk gázzal tudna produkálni), a kedvükért rombolja le az utcákat rondító, romos épületeket (hogy lakóival mi lesz, arról persze mélyen hallgat), és az ő érdekükben készül megkurtítani az „elavult” Alkotmányt is (nyilván a szabadságra vonatkozó részeket).
És úgy látszik, Jerusalem az
egyetlen, aki nem dől be a mocskos politikai manővereknek – na meg dögös,
főnöküket egyszerre utáló és tisztelő asszisztensei, Channon és Yelena („the
filthy assistants”). Az igazságot megszállottan kutató seggfejként, a
láncdohányos, drogos, egyfolytában káromkodó, agresszív újságíró az egyik
legcoolabb karakter, akit valaha képregényre írtak. Habitusának köszönhetően
nem az a fajta ember, akit bárki szívesen mutatna 
be a barátainak vagy a
szüleinek, inkább az, akit biztonságos távolságból érdemes szemlélni – de úgy
nagyon. Ellis szenzációs szövegeket ad a szájába, szinten minden megjegyzése forrong
az indulattól, pezseg az élettől, rázkódik a humortól, ugyanakkor rengeteg
igazsággal van tele. A Transmetropolitan, ha éppen drámai oldalát villogtatja
(és azért ezt nem ritkán teszi) keserű történeteket mesél
gyermekprostitúcióról, a média manipulatív, (olykor szó szerint) emberpusztító
mivoltáról, mentálisan beteg emberek utcákra dobásáról, totális apátiáról, és
összességében egy olyan társadalomról, ami a normalitásnak a látszatát is csak
félgőzzel igyekszik fenntartani.
És ez az, amiért olykor kényelmetlenül érezzük magunkat a Tranmetropolitan olvasása közben, bármily jól szórakozunk is. Ez az, amiért minden második számot kisebb gyomorszájon vágásként élünk meg. Mert bár ez a sorozat végletekig túlzó, abszurd, groteszk és torz, mégis ráismerünk benne a mi saját, való világunkra.
Megjelenés: 1999-2001
Történet: Warren Ellis
Rajz: Darick Robertson