Mit is lehet mondani az egyetlen
képregényről, ami valaha elnyerte a sci-fi és fantasy regényeknek/novelláknak
járó World Fantasy díjat, a legnagyobbak közé emelve íróját, Neil Gaimant, aki ma már a műfaj kortárs művelőinek
egyik legismertebbike? A Sandman különös képregény, főleg ha ezt az
első, 8 részt magába foglaló fejezetét vesszük. Az álom és a valóság, illetve
azoknak határmezsgyéje közt lavírozó történet egyszerre tartalmaz kliséket,
jellegzetesen mainstream elemeket, és meglepően eredeti, egyedi és stílusos
ötleteket, merész megoldásokat, miközben rajzstílusa sem mindig tudja, hogy
melyik jellemvonást támogassa. A kép valamivel tisztább, ha tudjuk, hogy maga
Gaiman is még kissé kiforratlannak tartja ezt a szakaszt, és azt állítja,
hogy a második fejezetre találta meg igazán azt a megfelelő hangot, ami a Sandmant
képregény-történeti jelentőségű művé avatta. Ez persze nem azt jelenti, hogy a
Preludes and Nocturnes egy szükségesen rossz bevezető lenne csupán. Bőven nem.
A XX. század hajnalán egy varázsló meg akarja idézni magát a Halált, hogy aztán fogságba ejthesse. Számításaiba azonban hiba csúszik, és a Halál helyett az Álom (más néven Morpheus) jelenik meg, az álmok ura és irányítója, aki ezután hetven évig sínylődik először a mágus, majd fiának rabságában. Közben a világon lassan érződik hiánya, rengeteg ember rémálmokkal küzd, vagy éppen éveket, évtizedeket alszik át. Mikor Morpheus végül kiszabadul, bosszút áll ugyan fogvatartóján, de visszatérve álombirodalmába, azt kell tapasztalnia, hogy több évtizedes távollétében az darabjaira hullott, és hatalmának három szimbolikus tárgya is elveszett. Ezért elindul, hogy visszaszerezze, ami az övé, és megtalálja létezésének további célját.
Morpheus egy közel mindenható karakter, istenszerű lény, vagyis nagyobb „verhetetlen” még Supermannél is, így a sorozat értelemszerűen nem csatákra és életveszélyre van kihegyezve. Sokkal inkább a főszereplő emberi, illetve egyéb világokkal való konfrontációi állnak a középpontban, és az, hogyan reagál erre ő, és mindazok, akikkel kapcsolatba kerül. Hol Morpheus saját gondolatait ismerjük meg, és így kerülünk közelebb megértéséhez (mert persze nagyon is rendelkezik emberi vonásokkal, és leginkább talán a görög tragédiák afféle sorsszerűen hánykódó karaktereire rímel), hol pedig mások (például az első tárgy visszaszerzésekor John Constantin) szemén keresztül látjuk őt. A sztori egy másik aspektusa Gaiman saját Sandman univerzumának fokról-fokra történő feltárása, ahogy sorban megismerjük Morpheus álombirodalmát, nővérét, a Halált, magát a poklot, és az abban uralkodó triumvirátust – és persze mindez még csak a kezdet, a későbbi történetekben mélyebben elmerülhetünk majd ebben a különös, sötét és bizarr világban, hiszen az író itt sok majdani esemény és konfliktus csíráját veti el.
Ennek az első nyolc résznek a színvonala még kicsit váltakozó, néhol akadozik a cselekmény, a mainstream DC-univerzum beleépítése pedig határozottan rossz ötlet volt (szerencsére ezt Gaiman a későbbiekben már nem erőlteti). Viszont számos remek pillanata van már ennek a bevezetőnek is: az első rész önmagában kisebbfajta bravúr, Morpheus 70 éves rabságának összefoglalása cseppenként adagolja a főhős misztikus karakterének jegyeit, és nagyszerű, az egész sorozatot megalapozó atmoszférát teremt. A harmadik részben találunk egy ötletes és sejtelmes leírást arról, hogyan utazik Morpheus, az emberek álmait „utaknak” használva, a hatodik egy bizarr és félelmetes közjáték, amiben Doctor Dee az álmokon át manipulálja, és mészárolja le egy kávézó vendégeit, a nyolcadik pedig egy kiváló dialógussal szolgál a főhős és nővére, a Halál között, miközben előbbi próbál újra rátalálni létezésének céljára a felkavaró események után.
A Preludes and Nocturnes
illusztrációi kissé ambivalensek, ami nem csoda, hisz két rajzoló felelős
értük. Az első öt részt Sam Kieth
követte el, akinek stílusa ehhez a történethez kissé túlságosan konvencionális,
néha szuperhős-jellegű. Igazán akkor van elemében, amikor horrorisztikus,
zavarba ejtően véres és gonosz munkát kell végeznie, így például erőteljesre
sikeredtek az egymásba folyó, szenvedő testtömegekkel teli pokol képei, és a
Constantin volt barátnőjének lakásán megjelenő, megtestesült rémálmok, és
falakat borító emberi maradványok. A hatodik résztől Mike Dringenberg sötétebb, elvontabb és kontrasztosabb stílusa
uralkodik, ami jobban passzol a sorozat szellemiségéhez – de sajnos a
Sandmannek sosem volt állandó rajzolója, így a képek jellegének változása a
későbbiekben is probléma lesz. De sebaj, mert összességében azok még ennél a 8
résznél is jobbak lesznek, és mondom ezt úgy, hogy már ezek is igazán
nagyszerűek.
Megjelenés: 1989
Történet: Neil Gaiman
Rajz: Sem Kieth, Mike Dringenberg