Nem lehet azt mondani, hogy a
noir rajongóit nagyon elkényeztetné a képregény-ipar, azt viszont igen, hogy az
utóbbi években a műfaj két legkiemelkedőbb képviselője a legszőrösszívűbb
kritikusokat is levette a lábáról – ráadásul ezek egymás kezébe adták a
kilincset. Frank Miller minden addigi
noirnál noirabb Sin Cityje 2000
elején fejeződött be (legalábbis egyelőre), amikor lassan már egy éve futott Brian Azzarello 100 Bulletse. Egyik
sorozat mellett sem lehet szó nélkül elmenni, és nem csupán színvonaluk, hanem
amiatt sem, ami pluszt adtak a zsánernek. A Sin City a lehető legstilizáltabb
noir, ami annak jellegzetességeit a végsőkig kihasználja, a 100 Bullets pedig ugyanezeket az
elemeket mesteri módon vegyíti a ponyva jellemző vonásaival – és most, a
sorozat második negyedében egyre egyértelműbben keveri hozzá az
összeesküvés-elmélet koncepcióját is. A végeredmény egy olyan egyveleg, amitől
mindenkinek összefut a nyál a szájában, aki kicsit is érdeklődik a bűnügyi
történetek iránt.
Ez már csak azért is így van, mert Azzarello a zsáner krémjét használta fel inspiráció gyanánt. Vagyis filmes téren Guy Ritchieés Quentin Tarantino alkotásait, illetve Bryan Singertől a Közönséges bűnözőket, könyvek terén pedig Dashiell Hammettet, Raymond Chandlert,Elmore Leonardot és Lawrence Blockot, és ezeket oly ügyességgel keveri és variálja, hogy (akárcsak a Kutyaszorítóban rendezője), a késztermék egy egészen egyedi, posztmodern jellegű ponyva-noir, és elementáris erejű stílusgyakorlat, ami olcsó és elegáns egyszerre.
Az első 25 részben megismertük Graves ügynököt, az ő misszióját, és annak jó néhány következményét, míg a háttérben lassan felsejlett egy óriási erejű szervezet, és annak az átlagemberek életét semmibe vevő hatalmi játszmája. Ezek a részek már főleg utóbbival foglalkoznak, és az egyes bosszútörténetek válnak másodlagossá, illetve a korábbiak közül is nem egyről kiderül, hogy ahhoz a bizonyos szervezethez, a Tröszthöz (Trust) volt köze. Ezt 13 befolyásos, gazdag család alapította több száz évvel ezelőtt, akik azóta is a háttérből szövögetik az Újvilág sorsának szálait, míg Graves és társai, az úgynevezett ’percemberek’ (minutemen) voltak felelősek azért, hogy megóvják őket egyrészt a külső támadásoktól, de (afféle rendőri erőként működve) főleg egymástól – amíg a Tröszt ellenük nem fordult. Graves, illetve a közte és a családok közt manőverező Mr. Shepherd most aktiválják a régi tagokat, újakat toboroznak (egyikük a legelső sztoriból megismert Dizzy), és felkészülnek a közelgő háborúra, ami eldönti majd a Tröszt sorsát.
Azzarello még így félúton is sok mindennel kapcsolatban sötétben hagyja az olvasót, és olykor egész részeket szán kulcsszereplőknek az eseményekkel kapcsolatos dialógusaira, amik kellően rejtélyesek, és csak egy-egy valódi információmorzsát potyogtatnak el – de ezekből a sztori előrehaladtával szép tempóban tisztulgat a kép, és közben tobzódunk a lélegzetelállítóan autentikus párbeszédekben, és a lenyűgöző karakterekben. A kiléte felfedése után pontos céljait illetően továbbra is izgalmasan titokzatos Graves ügynök, a legjobb noir-hagyományoknak megfelelően romlott és gyönyörű Megan, a totális pszichopata Lono, a jéghideg Milo, a játszmába belekeveredett, kőkemény Dizzy vagy a kiismerhetetlen Mr. Shepherd minden egyes felbukkanásukkal megdobogtatják a zsáner kedvelőinek szívét. Akárcsak az a kiváló dramaturgiai fogás, amivel egy-egy fősodor-béli esemény mellé párhuzamosan rendelnek egy másikat, ami valamilyen szinten előbbi metaforája, kiegészítése, vagy egy abban elhangzó dialógus szemléltetése egy látszólag független eseménysorral
A sorozat e szakasza valamelyest
már váltakozóbb színvonalon mozog, mint a végig egyenletesen nagyszerű első 25
rész. A hatrészes, The Counterfifth Detective című történet, ami a sorozaton belül is eddig a legklasszikusabb noir-elemekből építkezik (egy, az eseményeket jellegzetes stílusban narráló,
iszákos, egyik napról a másikra élő magánnyomozó – mellesleg egykori percember
– belekeveredik Megan egyik játszmájába), igazi csúcspont, míg a háromrészes In
Stinked, csupán egy mérsékelten érdekes, közjátékszerű tölteléksztori
benyomását kelti.
A 100 Bullets első fele után elmondható, hogy Brian Azzarelloés Eduardo Rossi maradandó művet alkottak, és hogy a második felét is lesz miért olvasni: sok rész még csak afféle előkészítése egy várhatóan igen komoly konfliktusnak, amire a későbbiekben fog sor kerülni. És ha már ez ilyen jó, milyen lesz amaz…?
Megjelenés: 2001/2002
Történet: Brian Azzarello
Rajz: Eduardo Risso