Frank Miller klasszikus Born
Again című sztorija óta nem volt író, aki ennyire durván elbánt volna
Fenegyerek karakterével, mint most Ed
Brubaker– na jó, annyira azért mégsem löki mélyre őt, mint világhírű
elődje, de az elv ugyanaz: olyan iszonyatos erejű ökölcsapásokat mér a figura
lelkivilágára, érzelmi életére, szellemiségére, hogy az olvasó is megrogy
súlyuk alatt. A Pokol Konyhájának vak bajnoka a hagyományosan zűrös életű szuperhősök
közt is mindig meglehetősen hányatott sorsúnak számított, történetei (ha értő
kezekbe került) az átlagnál sötétebbek, komorabbak voltak, de ehhez hasonló,
hozzáértő nyersességgel még ezzel együtt is ritkán találkozhattunk. Ez pedig
nem kis szó, hiszen Brubaker elődje a sorozatnál Brian Michael Bendis volt, aki már szinte röhejesen magasra tette a
lécet, és az ő sztorijai szintén nem fürdették színes konfetti esőben a főhőst.
Konkrétan Bendis az utolsó általa írt részben börtönbe küldte a félelem nélküli embert, és ez nem egy olyan pont, ahol az utódnak könnyű felvennie a fonalat – de Brubaker mesterien megoldotta. Szépen átvezette Bendis történetszálát az övébe, olyan, az elődje munkáját mélységesen tisztelő profizmussal, hogy aki nem figyelt oda, talán észre sem vette, hogy íróváltás zajlott le. Aztán jött az európai sztori, majd pedig ez a 11 részes remekmű, ami ugyan két cím alá van szedve (To the Devil, his Dueés Without Fear), de igazából egy történetet fed le, amiben egy régi ellenség, Mr. Fear tér vissza, hogy pokollá tegye Fenegyerek életét. Ennek jegyében azon a három fronton támad, ahol hősünknek a legjobban fáj: feleség (Milla, akit Bendis anno egy briliáns húzással „fű alatt” adott hozzá Matthez), barát (Gladiátor), és persze a Pokol Konyhája. Mindennek középpontjában Mr. Fear továbbfejlesztett kémiai gáza áll, aminek hatását természetesen Fenegyerek is a saját bőrén tapasztalja.
Brubaker magabiztosan kezdi építeni a feszültséget, ahogy a börtönből és az európai útjáról hosszú idő után visszatérő főszereplő szembesül azzal, hogy „városa” szétesett távolléte alatt. Az utcákon vér folyik, a bűnözők kegyetlenebbek és magabiztosabbak, mint valaha, és ennek nyilvánvalóan valami nagy disznóság áll a hátterében. A sztori első felét ez a kínzó bizonytalanság, ez a rejtélyes őrület jellemzi, majd amikor kiderül, ki áll mögötte, megkezdődik Fenegyerek érzelmi megsemmisítése, ami fájdalmasan nyilvánvaló módon Millán keresztül történik. A nő Mr. Fear drogos befolyása alatt gyilkosságot követ el, az őrület szélére sodródik, és rendőrségi kórházba kerül. Mindez pedig az Our Love Story című egyrészes kis háttérsztori után történik, amiben Brubaker ravasz módon még közelebb hozta az olvasóhoz a karaktert, hogy aztán annál jobban fájjon az, amit itt művel vele.
Az író az érzelmek olyan húrjait pengeti ezzel, amire ritkán látunk példát Marvel képregényben. Az események hihetetlenül erős, és főleg, hiteles emocionális töltéssel bírnak, de egy pillanatig sem érzelgősek vagy giccsesek, csalhatatlan arányérzékének köszönhetően Brubaker soha nem esik át a ló túloldalára Ennek talán legjobb példája az, amikor egy gyönyörűen szomorú jelenetben Matt betör a kórházba, és Milla mellett tölti az éjszakát. Ezek a panelek megindítóan szép példái az író és a rajzolók közti tökéletes összhangnak: a két karakter közti köteléket gyengéden érzékeltető szöveg jóleső melegséget lop Michael Larkés Stefano Gaudiano szokásosan nyers és sötét képeibe.
A Fenegyerek második sorozata már
a kezdetektől fogva nem az akcióról szólt, hanem a karakterekről és a
dialógusokról, és bár a Without Fear
utolsó része természetesen a hős és a gonosz végső összecsapását is kötelezően
elhozza, az egyáltalán nem úgy alakul, ahogy azt egy ilyen képregényben
megszokhattuk. Itt ugyanis nem maga a fizikai harc a lényeg (annak kimenete
nyilvánvaló), ezt a küzdelmet érzelmek szintjén nyerik – és ebből a szempontból
a győztes még 
csak véletlenül sem a címszereplő.
A Fenegyerek jelenleg a legjobb sorozat a Marvelnél, és ez nem kis szó, egy olyan időszakban, amiben Bendis kiválóan írja a New Avengerst, az X-Men franchise is olyan magasan szárnyal, mint sok-sok éve nem, az Amerika Kapitány pedig jobb, mint valaha. Ez a 11 részes történet együttesen megközelíti Miller Born Againjének színvonalát, és ha azt el nem is éri (ugyanis az konkrétan elérhetetlen), kétségkívül bevonul a karakterről szóló legjobb történetek közé. A kérdés már csak az, hogy hogyan tovább, mert ebből a pozícióból (mind színvonalat, mind sztorit illetően) nem könnyű folytatást írni: és ha nem Brubakerről lenne szó, szkeptikusan azt mondanám, hogy a következő részek remélhetőleg nem csak annyiból állnak majd, hogy Fenegyerek az élete romjain kesereg – de Brubakerről van szó, úgyhogy nem aggódom. Kicsit sem.
Megjelenés: 2007/2008
Történet: Ed Brubaker
Rajz: Michael Lark, Stefano
Gaudiano, Paul Azaceta