Isten csak egy szarházi a sok
közül, aki ráadásul becstelen, apatikus és gyáva is. Legalábbis ez a véleménye
róla Jesse Custer tiszteletesnek, aki fáradhatatlanul jár a Teremtő nyomában,
hogy felelősségre vonja, amiért elhagyta a mennyek birodalmát egy angyal és egy
démon gyermekének születése után. És hogy hogyan tervezi ezt véghezvinni? Úgy,
hogy az említett fattyú a testébe költözött, és akkora hatalma van, hogy az
Istenével is vetekszik – nem véletlenül vette fel az Úr a nyúlcipőt. Garth Ennis sorozatának második
negyedében több kiderül a világvégét és a második eljövetelt tervező fanatikus
vallási szervezetről, a Grailről, a Custert megszállt lényről, Genesisről, és
nem utolsósorban, a főhős és barátja kompániájául szegődött ír vámpírról,
Cassidyről. És bár a Prédikátornak ez a szakasza kevésbé erőteljes, mint az
előző, még mindig pokoli jó, és sok, itt elszórt magnak élvezhetjük majd később
a gyümölcsét.
A két fő sztori a Proud Americansés a Dixie Fried. Előbbi a sorozat első történeti csúcspontja, amelyben Custer a Grail fogságába esett Cassidy kiszabadítására indul, és az epikus, vérmocskos küzdelembe a Gyilkosok Szentje is bekapcsolódik – utóbbi pedig ennek következménye, amelyben a tudomására jutott új információk alapján Custer barátja segítségével megpróbálja megfejteni Genesis titkát, hogy megérthesse, pontosan mi folyik a világban, és levadászhassa Istent. Ezek mellett megismerjük Cassidy eredettörténetét, és Custer apjának Vietnámban töltött idejét, a „Fuck the communism” feliratú öngyújtó származásával együtt.
A Proud Americansban egyértelműen a mellékszereplők viszik a prímet. Cassidy fogságban, a mentőakció idejére pedig Custer hátrahagyja szerelmét, Tulipot, így a különös trió közti izzó dinamika és abszurditás átadja a helyét a Grailt vezető, elképzelhetetlenül hájas, Jabbát is felülmúló D’Aronique-nek, és a kínzás mesterének, Herélt Frankie-nek, aki a halhatatlan ír vámpírt egy világháborús puskával kínozza hosszú órákon át, és aki… de azt hiszem, e téren a neve magáért beszél. Ó, és itt van még Jézus közvetlen leszármazottja, egy tinédzser fiú, akiről csak annyit mondok: Humperdumperdido! A Gyilkosok Szentje által rendezett mészárlás mellett leginkább e figurák bizarr pillanatai jelentik a sztori fénypontjait, ami funkciója szerint továbblöki a sorozatot a következő események felé.
Azok a Dixie Friedben folytatódnak New Orleansban, ahol hőseink konfliktusba kerülnek egy Cassidy után kajtató gótikus bandával – ez a sztori egyértelműen a vámpír karakterére koncentrál, kissé háttérbe szorítva Custert és szerelmét. Ennis érdekes irányba terelgeti Cassidy figuráját, amellyel egyszerre mond róla újat, és őrzi meg róla eddigi benyomásainkat. Az ötlet, hogy már egy évszázadot megélt vámpírként a következményekre való mindenféle tekintet és felelősség (egyáltalán: meggondolás) nélkül cselekszik, és akaratlanul, öntudatlanul is manipulálja Custert a férfibarátság kötelékén át, izgalmas lehetőségeket rejt magában, és érdekes gondolatokat vet fel a halhatatlanság témájával kapcsolatban. Plusz itt van még az újonnan képbe hozott vonzalma Tulip felé, amivel az író érezhetően egy komoly konfliktushelyzetet készít elő a főszereplői között. Ja, és persze visszatér mindenki kedvence, Arseface, részben a klasszikus szuperhős-klisék, részben az amerikai sztárkultusz gonosz paródiájaként.
A két rövidebb történet közül
sajnos pont Cassidy rengeteg lehetőséggel kecsegtető múltjának feltárása
sikeredett kicsit sótlanra (értsd: szokatlan módon kevésbé groteszkre és
abszurdra), viszont kárpótol érte Jesse apjának vietnámi sztorija, a Texas and the Spaceman. Ennis mindig is elemében volt, ha háborúról kellett írnia, és bár erre itt alig 20 oldala van,
a szűk keretekből a lehető legtöbbet hozza ki – nem utolsósorban tovább
árnyalja az író eddig is kellően beteg és vicces Amerika-képét, amiben a
kezdetektől foga keveri a vadnyugati szabadság eszményét a vallási őrület
mocskával. Sajnos a korábbi részekhez képest itt az efféle érzelmi és tematikai
mixekből kevesebb jut, a cselekmény sok eleme pedig láthatóan csak későbbi
gyümölcsöket érlel, így olykor jogosan lehet az olvasónak hiányérzete (ilyen
körülmények közt pedig Steve Dillon,
a groteszkérzetet erősítő stílusa is kicsit kevésbé jól működik). De
összességében ez még így is egy igazán nagyszerű képregény, és semmiképpen nem
érdemes kihagyni, már csak a későbbiek miatt sem.
Megjelenés: 1996/1998
Történet: Garth Ennis
Rajz: Steve Dillon