A Wildstorm szuperhős-sorozata
minden kétséget kizáróan akkor kezdett igazán érdekessé válni, amikor átvette
felette az irányítást a csúcs felé még éppen csak megindult Warren Ellis. A váltás azonnal érezhető
volt, mind karakterekben, mind rajzstílusban, mind történetben. Az ENSZ
felügyelete alatt működő szuperhős-csapat 36, viszonylag átlagos részt ért,
mielőtt a későbbi Transmetropolitan
szerzője fedélzetre lépett, és 14 rész alatt gyökerestül felforgatta az addigi
írók munkáját, egészen új status quo-t teremtve a sorozatban. Mindezt azért,
hogy megteremtse a feltételeket saját, későbbi történetei számára. A Stormwatch
az 50. résszel véget ért, majd megkezdődött a második felvonás, ami 11 számot
élt meg, mielőtt átadta a helyét az Authoritynak,
ami Ellis főműve a szuperhős-történetek terén (és amiről később még lesz szó
ezen az oldalon).
A Stormwatch vezetője, a Weatherman, belefáradt a csapat munkájának eredménytelenségébe, és úgy dönt, ideje újragondolni működésüket. Az alkalmanként felbukkanó szupergonoszok ütlegelése, a rögtönzött válságkezelés nem elég, ideje a nagyobb képet nézni: nem a tüneteket kell támadni, hanem a kórt magát, a cél a világ megváltozatása. Ennek érdekében megtörténik a csapat teljes átszervezése. Új tagok érkeznek, a régiek közül sokan távoznak, a megmaradtakat pedig a Weatherman három csapatra osztja, hogy a leghatékonyabb módon vehessék fel a harcot a fenyegetésekkel – amikben persze nincs hiány.
A 14 rész alatt kapunk földönkívülieket, szörnyeket, sorozatgyilkosságokat, piszkos kormányzati manipulációkat, és őrült szuperlényeket – de mindez csak másodlagos. Ezekkel a részekkel pont az a baj, hogy Ellis érezhető módon csak felvezetésnek szánja őket. A képregények „egy szám-egy eset” jellegű felépítésűek (leszámítva az utolsó, háromrészes történetet), vagyis nincsenek hosszabb cselekményszálak, így ezeknek inkább csak az a céljuk, hogy teret engedjenek a változtatások és az új karakterek bemutatásának. Elils voltaképp csak feldobja a labdát önmagának, hogy a későbbi sorozatokban lecsaphassa.
Itt kerül bevezetésre Jenny Sparks és Jack Hawksmoor is (akikhez majd a második szériában csatlakozik Midnighter és Apollo), és mindketten kapnak egy-egy külön számot, ami részletesebben bemutatja karaktereiket. Bár Hawksmoor esetében ez még nagyrészt a képességeire korlátozódik, Jenny Sparksnak (akit később majd a huszadik század szellemeként emlegetnek) már betekintést nyerünk közel százéves múltjába is, és arra, hogy a kvázi-halhatatlanság milyen hatással van egy érző ember lelkivilágára. Messze ő a legérdekesebb, és legjobban használt figura a sorozatban, még akkor is rendkívül erőteljes a jelenléte, amikor háttérbe szorul.
A karaktercserék mellett egy
másik fontos újdonság volt a sorozat vaskos Amerikai-kritikája, a Weatherman
átlényegítése manipulatív gonosszá, illetve a hősök brutálisabb,
kompromisszumokat kizáró fellépése az ellenségeik ellen – utóbbi olyan eleme
Ellis munkásságának, ami már itt elér egy-két korai csúcspontot (például egy
repülőgép elleni terrorakció brutális megtorlásánál), de majd az Authorityban
lesz igazán erőteljes és 
meghatározó.
A történetek többségét Tom Raney rajzolta, akinek (Ellis utasítását követve) sikerült meglehetősen visszafogottnak maradnia a ’90-es évek nem túl szimpatikus, jellemzően túlzó és kaotikus szuperhős-rajzaihoz képest – ezzel a Stormwatch 36 rész után egy reálisabb, letisztultabb képi világot kapott. Ez a 14 rész egyszerűen egy „korrekt” jelzőt érdemel, mint szórakoztató, de nem maradandó olvasmány – de azért mindenképpen elég jó ahhoz, hogy ha valaki kicsit unja már a tipikus DC és Marvel hőstörténeteket, akkor megpróbálkozzon ezzel, ami kicsit más stílusban közelíti meg a témát. És ha másért nem, azért is érdemes nekiveselkedni, hogy megismerjük a kezdeteket, amik majd a kiváló Authorityhez vezetnek.
Megjelenés: 1996/1997
Történet: Warren Ellis
Rajz: Tom Raney, Jim Lee, Michael
Ryan