Yorick Brown azért vett maga
mellé egy majmot, akinek az Ampersand nevet adta, hogy végre úgy érezhesse,
nevelésével tesz valami jót és hasznosat a világban. Nevezhetjük sorsnak vagy
iróniának, de nem sokkal ezután Yorickot és Ampersandot kivéve minden férfi és
hím emlős egyetlen perc alatt elpusztul a bolygón, így aztán hősünk új, nem
önként választott küldetése, egy hajszálnyit nagyszabásúbb lesz egy fogyatékos
segítésére szánt majom nevelésénél: az emberiség megmentése. Brian K. Vaughan 60 részes sorozata a
népszerű világvége utáni történetek sorát gyarapítja, egy apró (bár persze
korántsem elsőnek ellőtt) csavarral: itt nem az egész emberiség hal ki, hanem
„csak” a férfinép. Az Y: The Last Man azt a kérdést járja körül, hogy mihez
kezd egy fiatal férfi egy olyan világban, ahol rajta kívül csak nők maradtak
életben – és hogy ők mihez kezdenek magával a megváltozott világgal.
Yorick egy még George Washington által alapított (amúgy tényleg létezett) szervezet, a Culper Ring egyik ügynökével, a testőréül szegődő, névtelen 355-össel indul el, hogy bejárja a fél világot, a titokzatos férfiölő kor miértjét és gyógyírét, illetve Ausztráliában barangoló szerelmét keresve. Nyomukban a megmaradt izraeli hadseregnek parancsoló, mániákus Alter tábornok, és az Amazon Lányainak fanatikus tagjai járnak (utóbbiak a Földanya tetteként tekintenek az „aberrált” férfinépesség pusztulására), de a hosszú úton még ezer más veszély is leselkedik rájuk.
Vaughan egy elsőosztályú kalandtörténetet írt, rengeteg helyszínnel és fordulattal, amiben bőven van annyi spiritusz, hogy az olvasó érdeklődését mindvégig könnyedén fenntartsa. Ez főleg annak köszönhető, hogy az utazások, menekülések és alkalmankénti küzdelmek mellett a sztori elsősorban nem a kórral kapcsolatos rejtély körül forog – persze annak is nagy jelentősége van, és ki is derül, mi és miért történt (egyébként kissé sánta, de összességében ügyes és eredeti magyarázatot kapunk), de a hangsúly végig Yorick karakterén, és a 355-ös ügynökhöz fűződő (humort szerencsére egyáltalán nem nélkülöző) viszonyán van. Vaughannek sikerül elérnie, hogy a főszereplő minden ízében egy átlagos, se nem csúnya, se nem túl jóképű, nem buta, de nem is zseni, és semmiképpen nem hős, egyszóval egyszerű srác legyen, akivel így extrakönnyű az azonosulás. Fő útitársával való kapcsolata pedig egészen bravúros. Vaughan visszafogottan, szépen, szinte észrevétlenül építi köztük a csendes románcot, így a hasonló jellegű történetek egyik legnagyobb sablonja páratlan eleganciával jelenik meg.
Izgalmasak a mellékszereplők is: az önmaga klónozását megkísérelt Dr. Mann, Yorick lelki poklot megjáró nővére, Hero (bár az ő karakterfejlődése egy-két ponton kicsit elnagyolt), az öntudatos orosz ügynök, Natalya, és a félszemű, leszbikus ausztrál kém, Rose, mind hozzátesznek valamit a történethez, bár már a felsorolásból is látszik, hogy valamilyen szempontból mindannyian kicsit extravagáns figurák. Mert sajnos Vaughan megfeledkezett egy egyszerű, de roppant hatásos szemszögről: az egyszerű nőről, aki a kór előtt teljesen átlagos életet élt (talán Yorick szerelmére ez a kategória ráhúzható, de ő túl későn lesz érdemi része a sztorinak) – érdekes lett volna látni például (akár egy önálló részben) egy ilyen nő tipikus napját a drasztikusan megváltozott körülmények közt.
Összességében is elmondható, hogy az író feláldozta a nagy képet a személyes történetért. Persze ez nem biztos, hogy negatívum, hiszen a személyes történetek mindig emberközelibbek és átélhetőbbek, de annak ellenére, hogy pár jó ötlettel bemutatta, mi történik a kór után például egy női börtönnel, egy színtársulattal, vagy a washingtoni politikával, az új világrend részletesebb tablójával sajnos adós marad. És ahhoz képest, hogy az utolsó férfiról, és hárommilliárd nőről van szó, a szexualitás kérdését is kicsit óvatosabban kezeli a kelleténél. Persze nem Garth Ennis-féle perverziót vártam (bár ugyanebből az ötletből egy más jellegű sztoriban az is érdekes lett volna), de a téma megérdemelt volna némileg több figyelmet is.
Viszont a finálé minden igényt
kielégít. Egy kicsit ugyan hatásvadász, de annál erőteljesebb 
érzelmi sokk után
elérkezünk az utolsó részhez, amiben Vaughan tökéletes egyensúlyt talál. Keserédes,
melankolikus hangulatban köszön el a bő öt éven át olyannyira megszeretett karakterektől, nem esik sem a rózsaszín happy end, sem a sötét tragédia
csapdájába, pontosan azt az érzést nyújtva, ami itt a leginkább helyénvaló. Ami
Pia Guerra rajzait illeti, túl sokat
nem lehet mondani róluk: a legtalálóbb megfogalmazás az „egyszerű, de hatásos”
lehet – képei szépek és realisztikusak, bár nincsenek igazán markáns
stílusjegyei. A rajz nem tesz hozzá semmit a történet hangulatához, csak
finoman kiszolgálja azt, egy kivétellel: Guerra kiváló érzékkel ábrázolja az
emberi arcra kiülő érzelmeket, legerősebb pillanatai azok a közelképek, amik
egy-egy szereplő mimikáját hivatottak bemutatni.
Az Y: The Last Man egy tökéletesen szórakoztató, kalandos, izgalmas történet. Kicsit talán nagyobb a hype körülötte, mint amit megérdemel, de minden apró hiányosságával együtt is piszkosul érdemes elolvasni.
Megjelenés: 2002-2008
Történet: Brian K. Vaughan
Rajz: Pia Guerra, Goran Sudzuka,
Paul Chadwick