"You're always encouraging us to dream... I just
wondered what would happen if one of us had a dream you didn't like?"
Grant Morrison következetessége igazán dicséretes. Ha valamibe belekezd, akkor be is fejezi, méghozzá úgy, hogy minden lehetőséget, amit teremtett magának, maximálisan kihasznál. Nincsenek elvarratlan szálak, lógva hagyott karakterek, kidolgozatlan ötletek, írásaiban nem érezhető egy szemernyi bizonytalanság sem arra vonatkozóan, hogy pontosan hová tart, és hogyan akar odáig eljutni. A korábbi részekben felvezetett eseményék közül nem egy ebben a sztoriban, a Riot at Xavier’s-ben bontakozik ki teljesen, de amiben ez a négy (illetve a bevezető 134.-ikkel öt) igazán jeleskedik, az a mutáns társadalom koncepciójának csúcsra juttatása, méghozzá az iskola mikrokörnyezetén belül.
Egy meleg mutáns híresség, Jumbo Carnation meggyilkolása után – a tettes természetesen egy ember – felforrnak az indulatok a mutánsnegyedben, és Xavier iskolájában is. Egy briliáns tanuló, Quentin Quire számára ez jelenti a gyújtópontot zaklatott tinédzserlétének halmozott problémái után (nemrég tudta meg például, hogy adoptált gyerek), így Genosha 16 millió lemészárolt mutánsának nevében szembeszáll a professzor pacifista világnézetével, és miután követőivel ellátja a baját egy csapat U-Mennek, elszabadítja a poklot a nyílt napon, amikor többszáz vendég özönli el az iskolát.
Egy csapat lázadó diák erőszakos reakciója ez a fajuk ellen elkövetett bűnökre, amikben (tévedésből) emberi kezek mocskos munkáját látják, és cserébe rajtuk követelnek elégtételt. Morrison ezt állítja szembe Xorn és speciális osztályának kirándulásával, ahol az említett események fordítottja történik: a békés kempingezőket becserkészi a mutáns testrészekkel és szervekkel kereskedő banda, az U-Men. A két, egymással szembenálló faj szélsőségeseinek támadásait mindkét esetben a két nép közti békére törekvő X-Men zárja rövidre, aminek tevékenységei Morrisonnál a társadalmi feszültségek forráspontját jelentik – jobban, mint valaha. És ezúttal ez messze túllép a szokásos szuperhős-kliséken, mert mint mindig, az író sokkal jobban koncentrál a történetre, a dialógusokra és a karakterekre, mint az akcióra.
De ennek a rég fennálló helyzetnek a kiélezése mellett a Riot at Xavier’s egy egészen más sztorit is elmesél: mi van, ha a lázongó, az egész világra dühös tinédzserek kezében más fegyver is van, mint a gyűlölettel teli tekintet, és az ajtócsapkodás? A képregény négy évtizedes története során ez a téma már többször előkerült, de soha nem ilyen intenzitással, mint itt. Quire és társai (akik az Omega bandának neveik el magukat) nem egyszerűen az emberi fajjal szállnak szembe, hanem a felnőttek világával is, akik az ő szemszögükből nézve túlbonyolítják a dolgokat: csak terveznek, fontoskodnak, vitáznak, de nem lépnek a tettek mezejére – megteszik hát helyettük ők. Xavierrel így az a következő generáció száll szembe, aminek jövőjéért a békés együttélés álmát eredetileg megálmodta.
A felnőttek elleni lázadásnak
azonban nem ez az egyetlen példája a történetben: az öt Stepford Cuckoo
egyikének halála után a maradék négy mentorukat, Emma Frostot hibáztatja a
történtekért, s ezzel a fenti összkép egészébe tökéletesen illő húzással
Morrison ügyesen mélyíti tovább az egykori Fehér Királynő karakterét, aki
valójában ennek a sztorinak a titkos sztárja. Nem csak azért, mert miután a
lányok elhagyják, nagyjából egy perc elég neki, hogy összeszedje magát, és láthatóan
kényszerű (vélhetően manipulatív szükségleteket is kielégítő) mentorszerepét
rögtön ráerőltesse egy másik diákra, hanem azért is, mert tovább folytatódik a
közte és Scott közötti telepatikus affér, ami messze a legérdekesebb dolog, ami
Küklopsz és Jean sablonkapcsolatával hosszú évekre visszamenőleg történt.
Kivételesen a teljes sztorit sikerült egy rajzolóval, konkrétan Frank Quitelyvel letudni, és ez is Riot at Xavier’s előnyére válik. Már csak azért is, mert kicsit finomított korábbi stílusán: az akciók ugyanolyan látványosak és dinamikusak (nagyszerű példa erre a 138. rész első pár oldala), az arcok viszont szerencsére szolidabb vonásúak, kevésbé keletiesek, ami különösen az első részekben meglehetősen idegenül hatott Xavier esetében örvendetes. Ez tehát egy újabb kiváló X-Men történet Morrison tollából, méghozzá az egyik legjobb, amit írt. Lendületes, intelligens szuperhős-képregény, ugyanakkor több és mélyebb is annál.
Megjelenés: 2003 (New X-Men 135-138)
Történet: Grant Morrison
Rajz: Frank Quitely