A szuperhős-képregények ritkán
érintik a politika területét, ami nem is csoda, hisz egy ország
elkormányzásának mindennapi teendői nem is állhatnának távolabb a világmentő
maszkos igazságosztók hősködéseitől. Időről időre azonban e két téma mégiscsak
metszi egymást, amikor egy-egy író felismeri, hogy az adott képregény
karakterének vannak olyan aspektusai, amelyek egy kis ügyességgel hitelesen és
érdekesen ütköztethetők a politikai élettel. Vasember esetében ehhez az írónak,
John Jackson Millernek nem kellett
feltalálnia a spanyolviaszt, hisz ezeken a vizeken már többen is eveztek korábban
a figurával kapcsolatban, de ő odáig ment, hogy Tony Starkot az Egyesült
Államok védelmi miniszterévé tette.
Azzal, hogy Tony korábban felfedte a nyilvánosság előtt, ő bújik meg a Vasember páncél alatt, egy régi szerződés értelmében, tudtán kívül a kormány kezére játszott szabadalmainak felhasználásában. Egyszer már csúnyán megégette magát, amikor mások kezdték használni technológiáját (Armor Wars), most pedig amerikai katonák isszák meg a levét annak, hogy találmányainak hadrendbe állítását egyesek anélkül sürgetik, hogy megértenék, pontosan hogyan, és milyen veszélyekkel működnek. Tony ezért úgy dönt, hogy a kormánynál neki felajánlott tanácsadói pozíciót védelmi miniszterire cseréli, hogy közvetlenül tudja felügyelni hi-tech fegyverrendszereinek használatát.
A történet, valljuk be, kicsit elnagyolt. Már maga az ötlet, hogy egy szuperhősből politikus váljon, vad egy kicsit, és ehhez még hozzájön a nagy motiváció, a saját fejlesztésű technológia védelme, nem beszélve „az áldozatok nélküli háború” koncepciójáról, ami még a sok furcsaságot és extrémitást elviselő Marvel Univerzumon belül is kellően röhejes ahhoz, hogy egy pillanatig se lehessen komolyan venni (és ha valaki, a futurista Tony ezt tudhatná). És természetesen a tényleges pozíciót egy, az ellenfelei hibájából fenyegető katasztrófa (egyéként látványosan és dinamikusan megrajzolt) elhárításával nyeri el. Ami miatt a hatrészes Best Defense minden hibája ellenére is élvezhető, az Miller írói stílusa. A szuperhősök és a politika világának keresztezésére ritkán jellemző humorral szereli le a kétkedő olvasókat: nagyszerű például, ahogy Tony következetesen (és ravaszul) elkerüli a kérdést, miszerint republikánus vagy demokrata – olyannyira, hogy ha egy téma kapcsán korábbi elnökökkel példálózik, akkor rögtön kettőt mond, egyet-egyet mindkét pártból.
És ha már politika, Miller, bár
nem túl agresszívan, de azért érezhetően belerúg egy-kettőt az amerikai
kormányba, amennyire egy mainstream szuperhős-képregény engedi, bemutatva az
üzleti szféra (itt konkrétan a fegyveripar) és a politika kényelmetlen
összefonódását, és az ebből 
adódó mocskos kis játékokat. A Best Defense-t
követő, immár hagyományosabb (és kevésbé jól sikerült) szuperhős-sztoriban, a The Deep Endben pedig az ország
közel-keleti beavatkozási politikája kap egy-két (jól megérdemelt) pofont. A
két történetet egyébként két író rajzolta, a Best Defense-ben Jorge Lucas nyers, egyszerű képeit
élvezhetjük, amik a nagyszabású akciójelenteknél kapnak igazán erőre (akkor
viszont kifejezetten epikusakld. az utolsó részt), a The Deep End karaktereinek
pedig Philip Tan rajzol groteszk
módon gyűrött arcokat.
Sajnos (?) a szuperhős és a politikuslét közt ténfergő Tony karakterét az olvasók nem élvezhették sokáig, mert a Bosszú Angyalai Káosz című történetének hatására lemondani kényszerült posztjáról. Miller e két sztorija (de főleg az első) azonban kellemes kikapcsolódást nyújt azoknak, akiket a koncepció érdekel, és már csak azért is érdemes elolvasni, mert humora ellenére is kicsit komolyabb és érettebb témához nyúl, mint a szokásos üsd-vágd szuperhős-történetek általában.
Megjelenés: 2003/2004 (Iron Man
v3 73-82)
Történet: John Jackson Miller
Rajz: Jorge Lucas, Philip Tan