A ’90-es évek második felében, 34
részen át megjelent Tales of the Jedi máig a (bővített) Star Wars univerzum
legkorábbi eseményeinek leírása. Kevin J.
Andersonés Tom Veitch sorozata
ötezer évvel a mozifilmek előtt játszódik, és a Régi Köztársaság harcát meséli
el a korábban száműzött, ám most bosszúszomjasan visszatérő sötét jedik ellen.
Tekintve, hogy George Lucas egy egész
univerzumot teremtett, valahol szűklátókörűség részéről, hogy minden filmben és
sorozatban, amiben közvetlenül benne van a keze, ragaszkodik a hat film
viszonylag szűk időtartamához – pedig oly sok lehetőség rejlik az ehhez
hasonló, a galaxis korábbi (vagy akár későbbi) sorsát bemutató történetekben.
Ezért is jó és dicséretes vállalkozás a Tales of the Jedi. De sajnos majdnem ez
minden pozitívum, amit elmondhatunk erről a többnyire kiábrándítóan
kivitelezett sorozatról.
A Tales of the Jedi részei két jelentős esemény, a Nagy Hiperűr Háború, és a Nagy Sith Háború mentén vannak felfűzve. Öt évezreddel a yavini csata előtt, egy felfedező testvérpár véletlenül épp azon, a sith nevű nép lakta bolygón landol, ahol a Köztársaságból kiűzött sötét jedik sok évvel korábban letelepedtek, szolgasorba hajtva az ott élőket. Ez egy olyan láncreakciót indít el, aminek hatásai több ezer éven keresztül gyűrűznek majd a Star Wars univerzumban. A Sith Nagyurának serege, és a Köztársaság jedi lovagjai újra és újra összecsapnak, a béke helyét átveszi az ármány, az árulás, és az egymást követő háborúk, barátok fordulnak el egymástól, jediket kísért meg a sötét oldal hatalma, és testvérek törnek egymás életére.
Kevin J. Anderson elsősorban regényíró (a filmek eseményei után játszódó, nagysikerű Jedi Akadémia című trilógiája nálunk is megjelent annak idején), és ez a tény bizony gyorsan kiszúrja az olvasó szemét. Anderson láthatóan nincs hozzászokva, hogy munkája egy részét a képekre bízza, így a szövegdobozokban folyamatosan és feleslegesen túlkommentál, vagyis szájbarág mindent, amivel rekordidő alatt képes az ember idegeire menni (igaz, Veitch is csak egy fokkal jobb). De még ha csak ez volna az egyetlen gond… A dialógusok és belső monológok sokszor szörnyen buták, közhelyesek, és sokszor egyenesen az olvasóhoz szólnak, elvéve a spontaneitás minden illúzióját. Ennél pedig már tényleg csak a karakterek egysíkúsága bosszantóbb, hiszen ez különösen fájó pontja egy olyan sorozatnak, amelynek alaptörténete összességében igazán fordulatos és epikus –így azonban a papírmasé figurák és a Lucas legrosszabb formáját is bőven alulmúló párbeszédek rendre tönkreteszik az élményt.
Nem mintha a sztori kidolgozottsága egyébként hibátlan lenne, távolról sem. Anderson és Veitch rengeteg ostoba logikai hibát vétenek (egy elítélt rab megszökik egy munkatelepről, átrepül a fél galaxison, lerázza az őt üldöző hajókat, és minden gond nélkül bejut a császárnő szobájába – mindez kurta hét oldalon keresztül), és sok sorsfordító eseményt kiábrándítóan elnagyolnak. Pár jedi átállása a sötét oldalra túlságosan hirtelen és indokolatlan (Exar Kun esete valamelyest kivétel), a The Fall of the Sith Empireés a The Sith War testvérkonfliktusa pedig röhejesen felszínes. Általában véve, a szereplők csak az írók meggondolatlanul, öncélúan rángatott bábjainak tűnnek, mintsem valódi, motivációkkal és érzelmekkel teli karaktereknek. És akkor még olyan buta ötleteteket is le kell nyelnünk, hogy egy sith holocron pillanatok alatt gonosszá, megszállttá tesz egy rakás jedit, vagy hogy egy jedi különösebb erőfeszítés nélkül el tudja zárni egy társát vagy ellenségét az Erőtől, így fosztva meg az illetőt képességeitől. Ezek nem csak komolytalanok, hanem a küzdelmek súlyát is csökkentik.
És még mindig hátravan egy
feketeleves: a rajz. A ’90-es évek ilyen szempontból eleve nem a 
legjobb
korszaka a képregényeknek (és akkor még finoman fogalmaztam), és ez a Tales of
the Jedi-on is meglátszik. A legtöbb részért Dario Carrasco Jr. volt felelős, akinek különös tehetsége van
hozzá, hogy munkája egyszerre legyen szimpla, és kaotikus, bár az igazsághoz
hozzátartozik, hogy vannak jobb pillanatai (Art
Wetherellnél például mindenképpen ügyesebb). És ez máris több mint amit a
színezők elmondhatnak magukról: mindenféle képek pompáznak mindenféle színben,
sehol semmi egység, semmi kontraszt, árnyékok szinte nem is léteznek, kusza és
ötlettelen az egész. Rajzszempontból (és talán történetiből is) az utolsó
sztori, a Redemption sikerült a
legjobban, Chris Gossett ténylegesen
képes volt súlyt adni a karaktereknek és környezetüknek, és a színező is
megemberelte magát. De 29 rész után ez sovány vigasz. Születtek remek
képregények a Star Wars univerzumról, de a Tale of the Jedi határozottan nem
egy közülük. Sokkal inkább az egyik legrosszabb.
Megjelenés: 1994-1998
Történet: Kevin J. Anderson, Tom
Veitch
Rajz: Chris Gossett, Dario
Carrasco Jr, Art Wetherell, David Roach, Denis Rodier, Tony Atkins